A kóbor macska

Egyszer volt, holnap nem volt, volt egyszer egy távolról jött különös lány. Aznap is minden úgy telt ahogy általában az életében, reggel felkelt, elkészült, elment a munkájába. Ott látta meg a macskát. Gondolta pont jó lesz neki. Kóborolt már egy ideje, biztos hazamenne, ha tudná, hogy mi az. Egyszer valaki megpróbálta neki elmagyarázni, amikor éppen egy háztetőn mosakodott. A madár már figyelte egy ideje a macskát, aki néha illegetve magát, máskor fülét-farkát behúzva kóborolt egy ideje. Nem nézett ki kóbormacskának, fényes volt a bundája, az életéből fakadó természetes riadtsága, elvadultsága mellett is eleven volt. Hazavitte hát. Otthon a macskának aztán nagyon jó dolga volt. Tejbe, vajba fürösztötték, és nem volt olyan jövőbeli terv, ábránd, amibe őcirmosságát ne szőtték volna bele. Örült. Volt a lánynak egy különös családja, ahol senkiről sem lehetett biztosra tudni hogy ki kicsoda, és milyen kapcsolatban állnak egymással. Meg aztán nem is nagyon beszéltek macskául. A lány valahogy eltanolta. Egyszer aztán nagy macskazenebona volt a szomszéd kéménye körül, aminek a lány cicája sem tudott ellenállni, odaszegődött hát énekelni egyet. Ez volt az első alkalom, hogy csukott ajtó fogadta, és még mindig nem sejtette, hogy lesz egy cudarabb is. Teltek a napok, hónapok, és egyre gyakrabban lett ő a rossz macska. Már nem is örültek annyira neki. Ő persze még mindig remélt valamit, és várt. Egy nap aztán a gazdája, a különös lány úgy megharagudott rá, hogy úgy döntött, elteszi láb alól a menekülő macskát, aki körül forgott a világ. Azt hitte jó helye van, hogy szeretik. De senki nem mondott semmit, amikor a lány egy nagy követ emelt felé, hogy agyonverje. Szaladt, amíg a lába bírta. Nem értette mi történt, mindene sajgott, kívül-belül, fájt a szíve. Már tényleg beleélte magát az otthonba, a családba, és effélékbe. Mígnem egy nap felkerekedett. Ismert egy jó helyet, járt már ott. Olyanok gyűltek össze akik többségében ismerték a macskát, de volt aki így is alig ismerte fel. Sovány volt, tépett, gyanakvó, elhúzódó. Ott volt a régi barátja is, egy másik lány, aki mindenben az ellentéte volt az ő keserű leckéjének azelőttről. Nevetgéltek, örültek, hogy találkoztak. Akkor egyszer ez a lány azt mondta: de jó lenne a gazdádnak lenni, olyan csodálatos macska vagy. Már ismerték egymást, így egy kicsit tudott benne bízni, a történtek ellenére is. Talán sokan mást gondoltak, de soha, senki nem mondott még neki ilyet. Ilyen szépet. Zavarban volt persze, még elevenek voltak azok az ütésnyomok is amik a testét érték, és azok is amik valami mást, de még jobban fájtak. A lány persze nem mondta ki, hogy hazavinné, de a mondta ott csengett a macska fülében. Sokszor elképzelte már hogy az ölébe szökken. Így amikor a lány hazafele indult, a macska odaszegődött mellé. Boldogok voltak, egy ágyban aludtak, az angyala és az álmában is doromboló macska, akit szakadtan, tépetten, vásottan talált, és akit aztán hazavitt. Szép tiszta ágyba tett, megcsutakolta, amit a macskák köztudottan nem kedveltek, de ő imádta, szép, tiszta helyre tett neki tálkát. Sajátot. Hosszú idő után először nem érezte nyomorultnak, és hitványnak magát a macska. Gyakran csengtek még a fülében a szidalmak, az átkozódás, és a feje fölé emelt kő. Pedig milyen jól indult! Most mégis úgy fordult, talán neki is van helye a világban, valahol hazavárják, és szeretik. De persze nyomott hagyott benne a hosszas kóborlás, továbbra is szeretett nagy felfedező utakra menni. Eleinte nem mondta neki a lány, hogy hiányolja, hisz úgyis hazajön. És ide jön haza, hozzá. Később azért észrevette, hogy titkon abban reménykedik, hogy a macska otthon akarjék élni. És persze gyűltek a felhők, kisebb összetűzések, néhány hangosabb sicc, a macska is hallgatagabb lett. Már nem volt benne biztos, hogy szeretik. Visszagondolt amikor hazavitték. A tiszta lepedő illatára. A lecsutakolt bundája puhaságára. A tányérra. A sajátra. A cirmos tervekre, álmokra. De már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy minden rendben lesz. A lány hosszasan okította, hogy ő milyen csodálatos macska, amit hinni is tudott, meg nem is. Néha, csak úgy szeretetből perlekedett vele, mert semmi jelét nem mutatta, hogy egyáltalán meghallotta volna azokat a szépeket, amik neki voltak szánva. De hisz hallott már ilyeneket. Hogy ő ilyen ilyen macska, meg olyan macska. A lány néha újra megmosta a fejét érte, hogy miért nem hiszi el magáról micsoda különleges, szeretett példány. Egy nap aztán rossz fát tett a tűzre, és egy becsukott ajtó várta. Kapart egy ideig, aztán amikor már a körmei és a könnyei is elfogytak, elsompolygott. Végül is kinek kell egy ilyen rossz macska. Átkozta magát az ostobaságáért amiért ilyen könnyen elhitte ennyi rossz után, hogy megérkezett. A lányra nem haragudott. Biztos volt benne, hogy elege lesz egyszer. Komisz macska ő, messzebbről könnyebb csodálni. Távoztában még a fejéhez vágták, hogy mások is csak azért szeretik, és viselik el, mert nem náluk tanyázik, és nem is ismerik. Ez persze jobban fájt mint a ráemelt kő emléke. Jobb híján világgá ment.